2015. május 23., szombat

1. Emlékek

Üdv kedves olvasó!


Nos, eltelt a két hét, így itt is lenne a következő fejezet. Még ez sem új sokaknak, de reményeim szerint akadnak köztetek új olvasók is. Szinte semmit sem változott a rész, az elírásokon javítottam, viszont hamarosan már jönnek a teljesen új részek is, pontosabban a következő utáni már olyan lesz, amit rajtam kívül még senki se látott, olvasott. Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy az hogyan fog nektek tetszeni, mivel egy kicsit variáltam az alapkoncepción, aminek köszönhetően igazán fel fognak pörögni az események és véleményem szerint most senkinek se lesz olyan érzése, hogy ellaposodott volna a történet.
Adriana neked nagyon szépen köszönöm, hogy megírtad a véleményedet. Amint van egy kis szusszanásnyi időm, válaszolok is rá, csak sajnos a vizsgaidőszak kellős közepén vagyok, aminek köszönhetően semmi szabadidőm. Azért ha egy kicsit pihenni akarok, akkor valamelyik történetemmel foglalkozom, azonban így elég lassan haladok az írással, viszont hamarosan vége lesz az egésznek szerencsére és lesz egy csomó időm.
Addig is kitartást mindenkinek és jó olvasást a fejezethez!

Üdv,
Catalina

1. Emlékek


Waves
A forró nyári napsugarak megtörtek a tengervíz felszínén, ezzel felmelegítve az egyébként hűs hullámokat. A fehér homokú part zsúfolásig tömve volt emberekkel, akik a nyár nyújtotta lehetőségeket élvezték. Napoztak, a hőség elől menekülve, árnyékba bújtak vagy úsztak, míg a gyerekek hangos zsivajjal játszottak. Önfeledten rohangáltak, pancsoltak, vagy a homokba építettek nagyobbnál nagyobb várakat.
Egy kisebb csapat tinédzser a hűsítő víz helyett a finom szemcséjű homokban rúgták a focilabdát egészen addig, amíg az egyikőjük el nem lőtte azt túl messzire. Mind megálltak és társukat figyelték, azonban pillanatok múlva akadt köztük olyan, aki már nem a távolodó sebes rohanását nézte. Tekintete megnyugodott a tenger irányában és a vízből kisétáló lányt bámulta. Nem tudott mást tenni, hiába töltötte minden napját a parton, korábban még sose látta, máskülönben egészen biztos, hogy emlékezne Rá.
Lassan fürkészte végig a vízcseppektől csillogó vékony testet, majd szemei megállapodtak az ismeretlen arcán. Figyelte, ahogyan hátra túrja a haját, miközben tovább halad előre, ahogyan felnyitja a tekintetét, ahogyan lassan húzódnak mosolyra az ajkai. Vonzónak találta és meg akart ismerkedni Vele. Már épp elindult volna, mikor észrevette, hogy az a mosoly szólt valakinek, aki éppen a lány felé sétált. Magában szitkozódva nézte végig, ahogyan az ismeretlen srác átölelte a derekát és birtoklóan vonta magához, miközben súgott valamit a fülébe, amitől felkacagott.
– Kár, hogy foglalt öcsi. Nem semmi csaj, az biztos! – Nem törődött azzal, hogy mit mond a bátyja, csak a lányt nézte. Nem moccant meg, még akkor sem, mikor tekintette összekapcsolódott a barna szempárral. Csak elvigyorodott és elhatározta magában, hogy meg fogja ismerni, legyen az bármilyen nehéz is. Nem fogja feladni. – Sese, gyere már!

***

13 évvel később


Csendesen figyelte az üvegen keresztül a csendesen alvó nőt, akit több, mint tíz éve ismert meg. Egyáltalán nem számított arra, hogy találkozni fognak, váratlanul érte és nem is értette, hogy mi történhetett Vele. Fogalma sem volt, hogy mit kereshetett Madridban, azzal azonban tisztában volt, hogy a jelenléte fel fogja kavarni az életét, újra…
– Elnézést uram, a kisasszony kezelő orvosa vagyok. Ön esetleg ismeri őt? – Nem fordította oldalra a fejét, továbbra is befelé bámult, hiába nem értette a férfi kérdését, hiába tudta, hogy felismerték. Nem úgy, mint a bent fekvő… megdöbbent, mikor felismerte a nő vonásait, viszont ez fordítva nem történt meg, mintha idegenek lennének egymás számára, ami azonban teljes mértékben lehetetlen volt.
– Igen, régóta ismerem.
– Ez nagyszerű! Beszélnie kellene a rendőrséggel, maga az első, aki bármit is tud a kisasszonyról. – Megütközve hallgatta az orvost, miközben a legrosszabb dolgok jutottak az eszébe.
– Mi történt Anával? – Egyre dühösebb lett, míg körvonalazódni kezdett benne, hogy miért került kórházba, hogy mi történt az arcával és miért volt olyan rémült a tekintette, mikor megfogta a karját. Számtalanszor elhatározta már magát, hogy végre tesz valamit, azonban mindig lebeszélte róla. Most viszont volt elég indoka, hogy ne maradjon tétlen, hiszen bántotta az Ő Anáját.
– Biztosat senki sem tud, de valószínűsíthető, hogy kirabolták. A hatóságok sem tudnak többet, én pedig csak annyit mondhatok önnek, hogy a fejét ért ütések és a trauma miatt amnéziája lett. Nem volt nála semmi irat, így a nevét sem tudtuk, ahogyan a hozzátartozókat sem tudtuk értesíteni. – Dermedten hallgatott, miközben csak az járt a fejében, hogy ez sokkal rosszabb volt annál, mint amire ő következtettet. Hirtelen fel se fogta annak a súlyát, hogy nem emlékszik semmire se, egyedül csak arra tudott gondolni, hogy ennyivel megúszta az egészet és nem történt sokkal rosszabb. – Tudná értesíteni a családját? Nincs értelme tovább bent tartanunk, ez csak egy kisebb ájulás volt, ami betudható annak, hogy felzaklatta magát a tények miatt.
– Majd én hazaviszem. – Nem gondolta végig, hogy mit mondott, csak beszélt. Hosszú évek óta nem látta Ana családját, nem tudta, hogy ugyanott élnek-e még, vagy már rég elköltöztek onnan. Ennek ellenére nem gondolta meg magát, nem tudná és nem is akarja cserben hagyni.
– Rendben. Megírom a zárójelentést, addig nyugodtan menjen be hozzá.
Csak bólintott egyet, de még akkor sem moccant meg, mikor már elhaltak az orvos távolodó lépteinek zaja. Tanácstalanul bámult befelé, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, hogy mit kezdjen a kialakult helyzettel. Rajta kívül senki se tudta, hogy valójában ki is volt Ana, múltjának ezen részéről soha nem beszélt senkinek, még a családja sem ismerte, kivétel az unokahúga, Daniela. Most azonban mindenkinek el kell majd mesélnie szinte mindent, amit ugyan nem szégyellt, de ez mindig is az ők kettőjük titka volt, amire jelenleg csak ő emlékszik.
Óvatosan nyomta le a kilincset, nem akart zajt csapni és felriasztani a nőt, még szüksége volt pár percre, hogy összeszedje a gondolatait. Egyedül abban volt biztos, hogy nem fogja magára hagyni, ugyanakkor gondolnia kellett a barátnőjére, aki hazavárta és az ők közös múltjukra is. Tudta, hogy rengeteg kérdése lesz a párjának, ahogyan az ágyban fekvő nőnek is, azonban ezekre nem válaszolhat, ahogyan ő se tudja feltenni a sajátjait, hiszen nem érkezne felelet.
Megrázva fejét, próbálta elűzni a feltörekvő emlékeket, miközben közelebb sétált az ágyhoz. Hosszú percekig figyelte a nyugodt arcot, amelynek vonásai az elmúlt évek alatt szinte alig változtak valamit. Ugyanolyan gyönyörű és vonzó volt, mint amilyen legelőször is volt, ő pedig azóta se volt képes kiverni a fejéből, hiába próbálta annyiszor, képtelen volt rá.
– Mi történt veled Ana? – Ült le az ágy szélére, majd kisimított pár tincset a nő arcából. Gyengéden húzta végig ujjait bőrén, amelynek érintése még mindig ismerős volt a számára, mintha az utolsó találkozásuk, az utolsó ilyen megmozdulása csak tegnap lett volna. – Szia, drágám! Épp most akartalak hívni. – Fogadta azonnal a hívást, ahogy megszólalt a mobilja. Tekintetét le sem vette a mellette fekvőről, aki azonban semmi reakciót nem mutatott, hogy megzavarta volna a csengőhang zaja.
Minden rendben, Sergio? Már itthon kellene lenned. – Összevonta szemöldökét a számonkérést hallva, amely zavarta. Tény, hogy egy másik nővel volt egy helyiségben, akihez nem csupán egy egyszerű ismeretség kötötte, de mindez csak a véletlen műve volt, nem gondolta, hogy találkozni fognak.
– Persze. Átvinnéd pár ruhádat az egyik vendégszobába? Egy régi ismerősömnek segítségre van szüksége és…
Kinek? – Lassan fújta ki a levegőt, nem akart meggondolatlanul beszélni vagy veszekedni. Bár tisztában volt vele, hogy a válaszadást csak addig tudja elodázni, amíg haza nem mennek és nem marad kettesben Pilarral.
– Ana, de még nem találkoztatok – mondta ki végül kelletlenül. Fogalma sem volt arról, hogy milyen mesét fog kitalálni kettőjükről, mikor rákérdez majd, de azt tudta, hogy az igazságot nem mondhatja el, mert ha megtenné, azzal csak azt kockáztatná, hogy az utcán kellene töltenie az estét Anának, ezt pedig semmiképp sem akarta. – Még egy ideig biztos itt leszünk a kórházban, szóval nem tudom, hogy mikor érünk haza.
Rendben. Vigyázz magadra, szeretlek!
– Szia. – Bontva a hívást, visszasüllyesztette a készüléket a zsebébe. Érezte, hogy veszekedés lesz a vége, főleg, ha kiderül az igazság, ennek ellenére nem törődött ezzel, mivel Ana volt az a személy az életében, akiért sok mindenre képes volt, akit ugyan régen látott, de sokat jelentett a számára. Mindez pedig kölcsönös volt, még ha már régen nem is látták egymást, még ha most nem is emlékszik semmire sem.
– Meg is lennének a papírok. – Ahogy meghallotta a nyíló ajtó hangját, felkelt az ágyról. A férfi mellett egy nővér is érkezett, aki rögtön meg is torpant, amint meglátta őt. – Nem tudom, hogy mondott-e bármit is a kisasszonynak mielőtt elájult, de az ő érdekében tanácsolom azt, hogy ne áruljon el neki semmit se. Az lenne a legjobb, ha magától térnének vissza az emlékei. Ajánlom, hogy keressenek egy szakembert, aki segíthet. Sok amnéziásnak segített már az emlékezésben, ha ismerős helyekre vitték, illetve a kedvenc könyvét olvasta, de bármi előre lépést eredményezhet, amit korábban szeretett.
– És ha nem fog emlékezni?
– Nos, természetesen ez is előfordulhat. Ezért is adnám oda ezt a névjegyet, a hölgy egy remek szakember, aki számtalan hasonló helyzettel találkozott már. A helyében minél előbb felhívnám, bár valószínűleg azt fogja tanácsolni, hogy ne hagyja, hogy zaklatottan kergesse az emlékeit. Segítsen neki kialakítani az új életét, hiszen az új emlékek is emlékek lesznek a számára, ráadásul meg kell ismernie az életet. – Nyújtott felé egy aktát az orvos, a fedelére kapcsozva egy névjegykártyával, amit ugyan elvett, de végig csak arra tudott gondolni, hogy lehet, Ana sose fog emlékezni rá vagy az együtt töltött nyarakra, ezt pedig nem akarta. Ráadásul már hónapok óta meg akarta tudni, hogy miért tűnt el egyik napról a másikra az életéből, mint a kámfor. Választ akart. – Ne haragudjon uram, de most rohannom kell! Egy hét múlva vissza kellene jönniük, kiszedetni a varratokat. Viszlát.
– Hamarosan magához fog térni. Ha lehet, kerülje az olyan helyzeteket, amitől újra felszakadhatna a sebe, mert nem lenne szerencsés, ha újra össze kellene varrni. Már így is meg fog látszódni a helye – beszélt hozzá a nő, próbálva vele felvenni a szemkontaktust, de nem is figyelt rá. Hidegen hagyta a próbálkozása, aminek köszönhetően sértetten távozott a vizsgálóból, így pedig kettesben maradtak.
Megsemmisülve rogyott le az ágy melletti székre és úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. Az egy dolog volt, hogy Ana nem ismerte fel a parkban, de abba eddig bele se gondolt, hogy mi van akkor, ha ez örökre így marad? Nem fogja tudni, hogy tinédzser koruk óta ismerik egymást, hogy milyen szerepet töltöttek be egymás életében. Ugyan lehet, hogy már semmi sem volt köztük, hogy már alig ismerik a másikat, azonban a múlt összefűzte őket, ami most megszakadt. Mert tudta, hogy ha vissza is térnek az emlékei, már nem lesz az, aki régen volt, már sose lesz az ő Anája…
A halk sóhajra felkapta a fejét, így látta, ahogyan megrebbentek a szempillái, ahogyan lassan felnyitotta a szemeit és rögtön vissza is hunyta őket. Nem volt több ideje gondolkodni, döntenie kellett, hogy a múltjukat akarja-e visszakapni, vagy a háttérbe szorítja az emlékeit és inkább részese lesz az új életének valamilyen formában. Nem töprenghetett sokáig, lépés kényszerben volt és kénytelen volt sietve meghozni a döntést, amely mindkettőjük sorsát megpecsételte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése